Ezúttal vendégbejegyzést olvashattok Papp Zsuzsanna tollából. Ez az írás korábban saját blogján, a Bébi, pszichó & más: Életképek, ötletek, megfigyelések című oldalon (www.miamami.wordpress.com) jelent meg.

Felnőtt kötődések – Mit tanulhatunk felnőttként a kötődő nevelésből?

Sok helyen olvasni manapság a kötődő nevelésről, pozitív fegyelmezésről. Ezt új keletű dolgoknak vesszük, vannak akár szekptikusak is vele, pedig a kora gyermekkori kötődés vizsgálata és a kötődéselmélet tudományos igényű megalapozottsága fél évszázados múltra tekint vissza, kezdve Bowlby-va, Harlow-val, Mary Ainsworth-szel. Ami nagyon izgalmas, hogy a kötődéselméletet újabban a felnőtt, elsősorban szerelmi kapcsolatokra is elkezdik kiterjeszteni, és a 90-es évektől folynak kutatások a témában. Ha a kötődő nevelésbe már belekóstoltunk, megpróbálhatunk átvinni néhány dolgot a párkapcsolatunkba.

A pozitív/ kötődő gyereknevelésből nekem ez az üzenet kezd kikristályosodni: a 2-4 éves kisgyerek növekedése során szeretne egyre önállóbb lenni, kompetensnek érezni magát (felvenni a cipőjét, játszani, stb). Emellett a szükségleteit is szeretné kielégíteni (enni, aludni, játszani, wc-re menni, kapcsolódni a szeretett személyekhez stb). Ha ezek az alap szükségletek akadályba ütköznek, akkor frusztráció lép fel, amit meg kell tanulnia megfelelően kezelni. Néha nem azt és akkor kap enni, amikor szeretne; nem sikerül időben elmenni wc-re; túlfáradva nem tud elaludni; vagy azt hiszi anya/apa örökre haragszik rá, amiért leszidták a felborult pohárért (mert még nincs időérzéke és a tett-következmény arányait és kauzalitását sem feltétlen érti). A kisgyerek ilyenkor erőteljes érzelmeket produkál, akár olyan viselkedést is, ami elfogadhatatlan adott helyzetben. Így ezen a ponton bizonyos szabályokkal találkozik, például hogy nem rúgunk bele a testvérünkbe, nem húzzuk meg a másik gyerek haját a bölcsiben/oviban, nem borítjuk le a tányér levest az asztalról, vagy cipőben megyünk ki az utcára, ebéd után lefekszünk pihenni…stb.. (jó sok szabály veszi körül a gyerekeket, gondoljuk csak végig… és sokat közülük nem is biztos, hogy értenek).  Ilyenkor a szülő/gondozó többféle dolgot tehet, a lényeg, hogy úgy tudjon visszajelezni, szabályt betartatni, fegyelmezni, hogy

1. elismeri közben a gyerek érzéseit és az igényét arra, hogy alapszükségleteit kielégítse;

2. nagyon konkréttá teszi az elvárt viselkedést;

3. biztosítja arról, hogy a köztük lévő bizalmi és szeretetteli kapcsolat nem szakad meg, nem fog magára maradni és kiszolgáltatottá válni;

4. megtartja a válaszkészségét, reagál a gyerek kommunikációs szándékára – néha a kimondatlanokra is;

5. segíti visszaterelni a megszokott normális működésmódba (pl. figyelemeltereléssel, nyugalommal, humorral, tevékenység folytatásával).  

A kisgyerek viselkedése mögött az alapszükségletek, kíváncsiság és önállósodási igények mellett kötődési érzelmek vannak – azaz a legmélyebb vágy arra, hogy biztonságban, az elsődleges gondozóival kapcsolatban lehessen. Ha ez a kapcsolat meginog, vagy a gyerek úgy észleli, hogy meginog, mert például bezárják, magára hagyják, ha elveszíti a kontrollt az érzései felett, negligálják az érzéseit, akkor a gyerek még inkább kétségbe esik. Lehetséges, hogy nem azt fogja megtanulni az egészből, hogy hát akkor nem szabad így viselkednem, hanem jó eséllyel inkább azt, hogy a kapcsolatokban nem lehet megbízni, az érzelmeket nem szabad kifejezni, magamra vagyok utalva, nem vagyok szerethető. A példában kisgyerekekről írtam, de nagyobbakra is érvényes.

Később, felnőttként kerülhetünk olyan párkapcsolati helyzetbe, amikor az egyik fél kisgyerekhez hasonlóan „hisztizik”, azaz valamilyen akadályba ütközve frusztrálódik, és elveszíti a kontrollt az érzelmei felett. Minél kimerültebb és túlterheltebb valaki, ez annál könnyebben előfordul. Sokan erre haraggal, vagy elfordulással, lezárással reagálnak, ha egyáltalán reagálnak bárhogyan is egy unott szemforgatáson túl. „ne viselkedj gyerekesen” „majd akkor válaszolok, ha felnőttként viselkedsz”. Legújabb felnőtt kötődéssel foglalkozó kutatások szerint a felnőtt embereknek ugyan úgy lételeme a kapcsolódás, az érzelmi biztonság megélése, mint a gyerekeknek. Fontosnak lenni a másiknak, számítani neki, megtapasztalni, hogy számíthatunk rá – ezek egy meghitt szeretetkapcsolatban alapvető emberi igények. Ha valaki rendszeresen szemforgatással vagy közönnyel reagál egy a párja számára fontos dologra, akkor egy érzelmileg felfokozott állapotban az elutasítottságot, magára hagyottságot, szerethetetlenséget élhet meg, akár a kapcsolat elvesztésén, elértéktelenedésén is szoronghat.

Olyan helyzet is gyakran előfordul, mikor valaki rengeteget dolgozik, „tolja a szekeret” a szerinte lehető legjobb módon, felelősséggel az egész családért, és közben nem tud jelen lenni a másik számára fontos helyzetekben. Erre kritikák, támadások sorát kapja a nyakába, hogy miért nem törődik a másikkal. Pedig ő az ő gondolatai mindig a család körül forognak, mit tehet még értük. Csak ha ezek a gondolatok láthatatlanok maradnak, mindkét fél megnemértettséget él meg. A sokat dolgozó fél még inkább visszavonul magába, és azt hallja, látja, érzi, hogy semmit sem tud elég jól csinálni, és szépen lassan elkezdi egyáltalán nem keresni a kapcsolatot a másikkal – az érzelmi kapcsolódás számára „veszélyessé” válik, ha mindig csak a kritikát kapja belőle. Így egyszerűen inkább nem mond semmit. Hányan élték már meg, hogy bármit megtennének, csak a párjuk reagáljon már valami pozitívat? Vagy egyáltalán reagáljon?

Azt gondolom, kipróbálhatnánk a kötődő nevelés módszereit a felnőtt kapcsolatainkban is. Ha valami olyat tesz/mond a párunk, nézzünk kicsit mögé, hogy milyen kötődési érzelem húzódhat meg a mélyben? Lehet, hogy a viselkedése, vagy saját viselkedésünk mögött mély magány, esetleg kétségbeesés van? Lehet, hogy az az érzelmi élmény ismétlődik meg valamilyen formában, ami gyerekkorunkban nagyon fájdalmas volt, például mikor bezártak egy sötét szobába? Hogy ezt a fájdalmat próbáljuk csak valamilyen módon kifejezni, enyhíteni? Próbáljuk ki, milyen, ha

1. elismerjük a párunk érzéseit vagy igényét valamely alapszükséglet kielégítésére (alvás, ölelés, közelség, biztonság)

2. nagyon konkréttá tesszük azt a viselkedést, amire igazán vágyunk az adott helyzetben, ami a magányt – kapcsolódást szólítaná meg. 

3. biztosítjuk párunkat arról, hogy a köztünk lévő bizalmi és szeretetteli kapcsolat nem szakad meg egy nézeteltérés miatt. Nem fog magára maradni és kiszolgáltatottá válni – nincs vége az érzelmi kapcsolatnak egy veszekedés miatt.

4. válaszkészek vagyunk a párunkkal, reagálunk a néha kimondatlan dolgokra is (pl. látom nagyon elfáradtál ma és nagy a teher rajtad).

5. segítünk magunknak, egymásnak visszaterelődni abba a működésmódba, ahol el tudjuk látni a feladatainkat.

Talán ezek a módszerek segítenek abban, hogy a kapcsolatban lehessen bízni, érzelmeket kifejezni, megélni az összetartozást. Mert egy stabil, működő kapcsolat az egyik legerősebb alapja és mintája is a gyereknevelésnek is.

A témában még én is csak kezdőként tájékozódom, formálódom, tapasztalom, hogyan tud a hozzám vagy kollégáimhoz forduló klienseknek segíteni ez a módszer. Lehet idővel más aspektusokból is fogok írni róla.

Akit érdekel a felnőtt kötődés témája, ajánlom Sue Johnson: Ölelj át című könyvét. És sok interjút, cikket, videót is találni a neten, pl itt vagy itt.

Akik úgy érzik, elakadtak, vagy szeretnék a kapcsolatukat gazdagítani, szívesen ajánlok párterápiát, vagy a „Ölelj át” kapcsolatgazdagító workshopokat.

Gyereknevelés témában pedig ajánlom az alábbi mesekönyveket: Vackor, Pöttyös Panni és szakkönyveket:

Kim John Payne: Melegszívű fegyelmezés

Elaine Mazlish Adele Faber: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje