Régebben azt mondtam volna, hogy sehogy. Tanulmányaim kezdetén még úgy tanultam, hogy a kötődési stílus még kisgyermekkorunkban kialakul, azután már mindig e mentén fogunk kapcsolódni. Ez alapján úgy gondoltuk, hogy szerencsés az, akinek az igényeire, szükségleteire a szülei jól rá tudtak hangolódni, aki kapott elegendő és megfelelő figyelmet, így neki pozitívan alakult az önértékelése, ki tudja fejezni a vágyait és pozitívan, biztonsággal tekint a világra. De ha nem így történt, akkor nem sok esélyünk van ezen változtatni. Küzdünk ugyan ellene, mindig próbálkozunk, szeretnénk biztonságosan kötődni, aztán újra és újra rádöbbenünk, hogy ez nem megy, nincs új a nap alatt, eddig is visszahúzódtam a páncélom mögé, ha közeledett valaki, így lesz ez mindig is. Vagy mindig is üldöztem a másikat, nem hagytam nyugtot neki, annyira féltem, hogy elhagy, annyira vágytam rá, hogy ne hagyjon egyedül. Aztán próbáltam máshogy, ment is egy darabig, aztán kezdődött minden elölről, visszahúzódás vagy üldözés, esetleg ezeknek a váltakozása.
Szerencsére a tudomány is fejlődik, és ma már egyre reménytelibb kutatási eredmények vannak, amelyek azt jelzik, hogy a kisgyermekkorunk végére még nem alakul ki minden, azaz igenis van esély a változásra, nem kell eszköztelenül sodródnunk az árral és azzal a szomorú képpel, hogy nekünk ez adatott, mi nem tudunk kötődni. Mélyen megmaradt bennem első családterapeuta kiképzőmnek az a mondata, hogy a bizonytalan kötődést egy hosszútávú terápia vagy egy biztonságos, elkötelezett (pár)kapcsolat tudja gyógyítani. Sue Johnson nevéhez fűződik az EFT (érzelem fókuszú párterápia) módszertana, amely pontosan ezt tűzi ki célul: biztonságos kötődést, közelséget és új elköteleződést tapasztalni a megsérült párkapcsolatban. Így ma már azt mondom, hogy van remény, igenis van eszközünk és lehetőségünk, hogy változtassunk a korai kötődési mintáinkon! Ez hatalmas lehetőség a számunkra.
Mindenkinek, aki párkapcsolatban él, – de talán bármilyen más kapcsolatról is elmondható ez -, van tapasztalata arról, hogy időnként negatív spirálba, ördögi körbe kerül, amiben a pár tagjai mindig ugyanazt a táncot járják, az egyik talán elvár, kritizál, egyre hangosabban próbálja kifejezni a nemtetszését, a másik pedig belül forr, de ezt nem tudja vagy nem meri kifejezni, ezért inkább a menekülést, a visszahúzódást választja. Ha kimondanám, abból valami nagy baj lenne, összevesznénk, még rosszabb lenne minden. És egyre gyorsul a spirál, egyre mélyebbre visz, egyre távolabb kerülünk egymástól. Növekszik a reménytelenség, fokozódik a magány a kapcsolatban. Rosszabb, mint mikor egyedül voltam.
Ezeknek a viselkedési mintáknak az alapja szaknyelven a bizonytalan kötődés, ami hétköznapi nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy nem tudom magam biztonságban érezni a másik jelenlétében, nem érzem, hogy számíthatok rá, hogy ott lesz amikor hívom, amikor szükségem van rá, nem lehetek abban biztos, hogy a másik értékel, elfogad, így, ahogy vagyok. Ennek az alapja a kötődési sérülés, amit akár gyerekkoromban, akár egy előző fontos kapcsolatomban, akár a mostani kapcsolatomban, de mindenképpen egy fontos kötődési személy által szenvedtem el. A fontos másik, akire számítottam, nem volt ott, nem volt elérhető, amikor szükségem lett volna rá, vagy nem értékelt, nem támogatott, amikor azt szerettem volna.
Ezért aztán vagy megpróbálom kierőszakolni, hogy a másik kapcsolódjon hozzám, minden eszközt bevetek, hogy meghalljon vagy észrevegyen, vagy pedig húzok egy védőburkot magam köré, hogy ne sérülhessek, hogy ne fájjon; megtanulom, hogy csak magamra számíthatok és ezen a burkon belül biztonságban vagyok. Ami közös mindkettőben, az az, hogy fáj, a szívem mélyén azt érzem, hogy nem jó ez így, vergődök, mintha egy csapdában lennék. Elborít a tehetetlenség és a düh. A fájdalom és a szomorúság.
És mindez azért van, mert a szívünk mélyén valami másra vágyunk. Érezzük, hogy van más, kell, hogy legyen valami más. Ahol nem vagyunk ennyire magunkra hagyottak, ahol sikerül elérni a másikat, ahol a másik értékel, látja, hallja, hogy ki vagyok és így szeret engem, ahogy vagyok. Kapcsolat nélkül fuldoklunk, éhezünk, szomjazunk.
Manapság a csapból is az folyik, hogy légy önmagad, légy független, és nagyon könnyen a másikra aggatunk egy társfüggő cimkét, ha valaki nehezen lép ki egy kapcsolatból vagy esetleg benne marad egy számunkra érthetetlen helyzetben. Elfelejtettük, vagy legalábbis nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy a kapcsolat létszükséglet, olyan mint a víz vagy a levegő, a túlélésünk feltétele! Letagadjuk azt a legmélyebb emberi vágyunkat, hogy szeretnénk tartozni valakihez, aki szépnek, jónak lát, aki elismeri az értékeimet, akiben bízhatok, akire számíthatok, amikor szükségem van rá. Az viszont igaz, hogy nem csak úgy – általában – a kapcsolatra vágyom, hanem a BIZTONSÁGOS kapcsolatra. Amit ha meg tudok élni, akkor leszek majd önálló, akkor merem majd kreatívan kibontakoztatni a képességeimet. Ha van egy olyan tekintet, ami bátorít, ha van valaki, aki hisz bennem. A kapcsolat az emberlétem alapja. Nincs akkora fájdalom, legyen az szegénység vagy betegség, mint amikor azt érzem, hogy nem szeretnek, egyedül vagyok.
És most térek vissza a kezdő kérdéshez: megváltoztatható-e a bizonytalan kötődés? Azt hiszem ma úgy fogalmaznám, hogy nem megváltozni tud, hanem GYÓGYULNI! Az eredeti kötődési sebeinket visszük magunkkal a kapcsolatba, félünk és közben vágyunk. Félünk, hogy újra megsebeznek, elhagynak, kihasználnak, és mégis vágyunk arra, hogy el merjük hinni, hogy szerethetőek vagyunk és, hogy sok előzetes tapasztalatunk ellenére igenis lehetséges, hogy valaki a sok millió emberből pont engem választ ki, és, hogy megtapasztalhatom, hogy szeret, elfogad, értékel. A sebző kötődési tapasztalatainkat kapcsolatban/kapcsolatokban szereztük, ezért azok csak új fajta, gyógyító kapcsolati tapasztalatok által tudnak átíródni! A másik elfogadó tekintetében, a másik gyógyító jelenlétében gyógyul a szívünk. Ha ezt egyszer megtapasztaltuk, akkor elkezdünk újra bízni, ha ismét átéljük, akkor még jobban bízunk, és így tovább. Ekkor létrejön egy pozitív spirál, amiben egyre erősödik a hitünk, a reményünk. Aki eddig a kritikus, az ‘üldöző’ volt a kapcsolatban, elkezd megnyugodni, enyhül a dühe, mert azt tapasztalja, hogy el tudja érni a másikat, nem kell tehetetlenül várnia rá, nem kell kikényszerítenie a kapcsolódást. Aki pedig a visszahúzódó, védekező fél szerepét játszotta, egyre bátrabban és nagyobb bizalommal fejezi ki az igényeit, vágyait, mert azt tapasztalja, hogy a társa meghallja, amit mond.
Lehet ez egy egyszeri gyógyító találkozás is valakivel, de egy hosszútávú, elkötelezett párkapcsolat egy újfajta biztonságos teret jelenthet, ahol lehet kísérletezni, ahol szabad hibázni, ahol megtapasztaljuk az értékességünket és azt, hogy nem vagyunk egyedül. Ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogunk kiabálni vagy elnémulni egy konfliktushelyzetben, ha fáradtak vagyunk, vagy ha nehéz helyzetbe kerülünk, vissza-visszaeshetünk, de már tudjuk azt, hogy ez itt még nem a vége, újra lehet kezdeni.
Mindez nem csak reményt, hanem felelősséget is jelent: ne csak a másiktól várjam a változást, nekem is fontos megértenem, hogy én is egy eszköz vagyok a társam gyógyulásában – szükségünk vagy egymásra!

Szerző: Guba Judit családterapeuta

Kép: Freepik